Hihetetlen hogy még mindig akadnak emberek akik azt hiszik, hogy a lakáspiaci boom okozója az értékpapírosítás (securitization) és ezen tevékenység legfőbb művelői a Fannie Mae és Freddie Mac.
Több ponton is hibázik ez az elmélet, először is a Fannie közel 70 éve végzi ezt mindezidáig sikeresen, tehát nem ez döntötte romokba a lakáspiacot pár hónap leforgása alatt.
Másodszor, a föld számtalan országában nem léteznek a Fannie-hez hasonló intézmények, mégis megélték a saját konjunktúra-dekonjunktúra ciklusukat. Tehát léteznek egyéb okok is, amelyek a nagy felfutáshoz és összeomláshoz vezetnek, úgy mint a rendkívül alacsony jegybanki alapkamatok és a hitelezési standardok feladása.
A harmadik a GIGO effektus (Garbage In, Garbage Out), vagyis gyenge minőségű hitelből, csak gyenge minőségű jelzálogpapír lesz. Az elképesztő mértéket öltött GIGO problémát érdemes közelebbről megvizsgálni; például azt, hogy miféle nevetséges default garanciákat használ a jelzáloghiteleket elbíráló cég, amikor azt a Wall Street-nek továbbadja. Ez teljesen eltér a hagyományos banki működéstől, ahol kevés kivételtől eltekintve szigorú szabályok szerint történik a hitelkihelyezés. Amikor egy tradicionálisan betétgyűjtő bank létrehoz egy jelzáloghitelt, akkor valószínűleg tartani fogja azt a teljes futamidő alatt és nem érez majd kényszert a hitel értékesítésére, őrködve ezzel a hitel felett, amely nemcsak profitábilis lesz, hanem (és ez a kulcs) bent marad az üzleti körforgásban.
Sajnos ez az üzleti ars poetica nem volt jellemző az új keletű lend-to–securitize kibocsátók köreiben és sok rossz példát láttunk, amikor a hitelek mennyiségre lettek megvéve, nem minőségre. Ezekben az esetekben nem volt szükséges találni egy vevőt, aki akár 30 évig is jótáll a hitelért, elég volt csupán találni egy vevőt, aki nem dől be addig, amíg az értékpapírosítási folyamat le nem zajlik. Tehát ezen intézményeknek a hagyományos jelzáloghitelezőkétől meglehetősen eltérő standardok alapján dolgoztak. Ezen jelzáloghitelek eladói olyan biztosítékokkal kínálták ’portékáikat” a Wall Street-i vevőknek, hogy a hitelek felvevői nem fognak becsődölni 90 napon belül, ami éppen elég volt ahhoz, hogy eladják a hiteleket és „újracsomagolják” őket, mint lakossági jelzálog-fedezetű értékpapírok (residential mortgage-backed securities - RMBSs).
Kötelezhetjük a hitelek kibocsátóit, hogy az általuk jegyzett hitelek 5%-át fedezetként tartsák vissza, de létezik egy egyszerűbb megoldás is, vagyis, hogy a biztosíték a hitel teljes futamidejére szóljon. Hiszen az mégis csak abszurd, hogy a 30 éves jelzáloghitelekre nyújtott garancia 3, 6 hónap!!! Ehelyett inkább 5 évre kéne emelni a garancia időtartamát a 15 éves hitelek esetében és 7-10 évre a 30éves hitelek esetében. Így hangolhatjuk össze a hitel kibocsátójának, az értékpapírosítónak és nem utolsó sorban a strukturált értékpapír végső vásárlójának az érdekeit.
Kivonat Barry Rithholtz: Bailout Nation című könyvéből
A következő grafikon meredeksége sem lebecsülendő, ez azonban a 90 napnál régebb óta nem fizető (serious delinquency) adósok arányát mutatja az összes felvett jelzáloghitelhez viszonyítva. 
Kérdés: mi lesz az MBS termékek piacával, ha kifut a program és a nem fizető adósok száma továbbra is ilyen ütemben nő? Márpedig a még talpon lévő és hitellel rendelkező amerikai polgárok szempontjából nem tök mindegy, hogy mi lesz akkor, ha kiáll a FED - és ezzel a vételi erő - az állampapírok és a mortgage backed-ek mögül.
